Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 02., Flóri feltámad

1961. november 12., FTC – Dorog 2:0

Alig néhány hete vette csak át életem irányítását a futballabda és szerelmünk máris súlyos válságba jutott: 1961 szeptemberében a Dózsa elleni rangadón Gere játékvezető kiállította a nagy kedvencet, Albert Flóriánt – állítólag azért, mert melegebb éghajlatra irányította őt. A fegyelmi bizottság két bajnoki meccstől tiltotta el a vétkest.

A naptárra néztem: Flóri nem játszhat a Vasas és az MTK ellen, de ki kell hagynia a válogatott bécsi vendégjátékát és az itthoni utolsó, már tét nélküli VB-selejtezőt is Hollandia ellen. Leghamarabb több mint egy hónap múlva, a Pécs ellen láthatnám az Üllői úton – hogy lehet ezt elviselni?! Flóri nélkül nem futball a futball, nem élet az élet!

Ebben a korai szurkolói korszakomban, alig kilenc évesen én nem is annyira Fradi-, mint inkább Albert-drukker voltam. Csak az ő mozgását követtem a szememmel, azt akartam, hogy minden gólt ő rúgjon – ahogy a korabeli vicc mondta: Ki az abszolút Fradi-drukker? – Aki azt hiszi, hogy a de Gaulle-t is az Albert rúgta. Még az is bosszantott, ha zseniális gólpasszt adott: miért nem ő lőtte rá? Olyan volt ez, ahogy a kisgyerek rajong az óvónéniért.

Persze ez mind csak mentegetőzés, hogy magyarázzam tettemet: két fordulón keresztül nem a Fradinak, hanem a Honvédnek drukkoltam!

Hogy miért éppen a Honvéd? Nem tudom. Ott volt Tichy Lajos, aki Flórival versengett a gólkirályságért, de ő annyira nem hozott lázba. (Később aztán, főleg a 2:7 után, úgy féltem tőle, mint a tűztől!) Imponált viszont Faragó Lajos, a bravúr- (és olykor potya-) kapus, a blazírt Kotász Öcsi, akik még Puskáséknál kezdték a szakmát. Játszott Bozsik Cucu is, de megfontolt játékánál jobban szerettem nézni a fiatal csikókat, a frissen igazolt Nagy Gyurit, Baloghot, Nógrádit, Rozmist és Katona Sanyit, alias Gatyát, aki később a mi 67-68-as aranycsapatunk balszélsője lett.

Rövid Honvéd-drukkerségem mérlege közepes lett: győzelem a Dózsa ellen (3:0) és vereség a bajnok Vasastól (2:3). Ezalatt a Fradi a Vasastól és az MTK-tól is kikapott, de a válogatott is vesztett Bécsben.

Szeptemberben az egész város Real Madrid lázban égett: a Vasast három év után újra összesorsolták a BEK-ben az ötszörös győztessel. Puskás Öcsi, aki egy évvel korábban négy gólt lőtt-fejelt az Eintracht Frankfurtnak a döntőben, nem kockáztatott meg egy pesti kirándulást, de csapata nélküle is 2:0-ra nyert. Madridban már játszott Öcsi is, de azt hiszem, nem nagyon akart gólt rúgni. 3:1-re így is nyertek.

Puskásról ekkor és még évekig az volt a hivatalos állásfoglalás, hogy „1956 után hűtlenül elhagyta hazáját”. Ennek megfelelően a madridi meccs tudósításában is agyonhallgatták: az összeállításból ugyan nem lehetett kihagyni, de aztán csak annyit írtak róla, hogy mellé lőtt és hogy a fiatal Ihász Kálmán jól őrizte. Az egyéni értékelésnél átsiklottak felette, mintha a pályán sem lett volna.

Ugyanígy agyonhallgatták a lapok a forradalom ötödik évfordulóját is, még a később ünnepelt kommunista mártírokról sem esett szó: 1956-ot ki kellett törölni az emberek fejéből.

Flóri ekkoriban ünnepelte huszadik születésnapját, de már három éve NB I-es játékos volt, egy ország kedvence (de legalább a feléé), a Puskásék távozása óta várt új Messiás.

Más játékossal egész pályafutása alatt nem történik annyi minden, mint vele történt ebben a három évben. 13 bajnoki meccs után válogatott lett, látványos gólt lőtt az exvilágbajnok nyugat-németeknek, az angolokat az ő két góljával vertük meg a Népstadionban, az olimpiai válogatottal Grazban elbűvölte az osztrákokat, egyetlen meccsen négy gólt fejelt (!) a BVSC-nek, négyet rúgott-fejelt Dorogon, hatot a DVSC-nek a Stadionban, egyedül majd Tichy Lajossal holtversenyben is gólkirály lett, a világsajtó ünnepelte.

De közben egyre nehezebb lett a dolga: már féltek tőle, szorosan őrizték – gyakran két ember lógott rajta – húzták-cibálták, folyton tele volt sebekkel és kék-zöld foltokkal. A közönség hol kényeztette, hol türelmetlen volt vele, de minden alkalommal nagy formát várt el az ifjú embertől. Ahogy múlt az idő, egyre több gyenge meccse után jött végre egy-egy jó Albert-játék. Könnyen feladta a küzdelmet, vitatkozott a bíróval, sokszor lélektelenül játszott. Sokan már a válogatottból is kihagyták volna. A Ludas Matyiban vicc jelent meg róla és Göröcs Titiről: Baróti szövetségi kapitánynak mutatják a bérletüket, őket nem lehet kihagyni a válogatottból.

És ekkor jött a kiállítás a Dózsa elleni meccsen.

Egyszerre mindenki úgy érezte, meg kell szólalnia az Albert-kérdésben. A Labdarúgás címoldalán Ihász Kálmán felfelé, Flóri lefelé halad a magyar labdarúgás folyton járó páternoszterén.

A cikk szerzője, Fekete Pál jóindulattal magyarázta, hogy ilyen fiatalon nehéz feldolgozni a történteket és hogy akik ajnározzák, valójában ártanak Flórinak. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány lapjába (Népszabadság) Szilágyi Gyula írt cikket – valószínűleg a Vasas nemrég visszavonult langaléta Sziszije – elkapatott fiatal reménységekről, dorbézolásról, sztárallűrökről, Opel-kocsikról. Albertet többször név szerint említi. Ez már minden volt, csak nem jóindulatú kritika.

Flórinak addig – legalábbis kívülről úgy látszott – ölébe hullott a siker, semmiért sem kellett igazán megküzdenie, megdolgoznia. Sokan arra számítottak, elhagyja magát, megsértődik, duzzogva másokban keresi a hibát. Nem így lett.

Számoltam a napokat Flóri visszatéréséig. Apám látta kínlódásomat és a magyar-holland VB-selejtező (3:3) napján kivitt az Üllői úti matinére, ahol a Fradi a Kispéter Miska edzette Ganz Mávaggal játszott barátságosan. 8:0-ra nyertünk, Flóri jól mozgott, gólt is lőtt. De a legérdekesebb Friedmanszky Zoli érintés nélküli szögletgólja volt, ilyet addig még nem láttam.

Aztán csak letelt a Flóri eltiltása. A válogatott gyöngyösi edzőmérkőzésén nagy akarással, jól mozgott, Baróti meg is dicsérte. A Pécs ellen (2:2) is voltak biztató megmozdulásai, de Serédi a második félidő derekán lerúgta. Rákosi is így járt, kilenc Fradista fejezte be a meccset – és tíz pécsi, mert Csupákot végtére csak kiállította a bíró, amikor harmadszor rúgta fel csúnyán Kökény Jóskát. Nagyon durván játszott a Pécs, Fülöp játékvezető pedig tűrte. Kedden az MLSz-ben a Fradi képviselője fel is szólalt, hogy Fülöp – aki „civilben” állítólag jó zenész – maradhatna inkább eredeti szakmájánál.

Szegeden 2:1-re nyertünk, az egyiket Flóri rúgta a kapust kicselezve, a másiknál ő adta a labdát Fricinek. Népsport: „Úgy látszik, Albert kezd magára találni. Keményen harcolt a labdákért és majdnem minden támadásból kivette a részét.” Ezeket a meccseket csak a rádióból és az újságokból követtem.

És ekkor következett a Dorog elleni meccs az öreg fatribünök előtt. Én innen számítom Flóri igazi feltámadását, mert ezt a meccset saját szemeimmel is láthattam.

Az első perctől fogva beszorítottuk a Bányászt.

Bosszankodtunk, amikor Rákosi második lövése is magasan fölé ment. – Gyakorolnia kellene Matyinak a lövéseket – mondta mellettünk egy öreg drukker. – De miért Matyi, amikor Gyula a neve? – kérdeztem apámat. A felnőttek röhögtek – mit tudtam én akkor Rákosi Mátyásról? Orosz Pali végre begyötört egy gólt, félidő 1:0.

A Dorog a második félidőt is a saját térfelén töltötte. Már csak tíz perc volt hátra, amikor Flóri azt az emlékezetes gólt fejelte. A mi térfelünkön kapta a labdát, szemben vele talán Prohászka. Farkasszemet néztek, aztán ő hirtelen elgurította a labdát a védő lábai között és hosszan indította a jobbszélre futó Rákosit – aki aznap kivételesen balfedezetet játszott – és rohant a kapu felé. A beadás magasan érkezett, Flóri felugrott és igazi felhőfejessel zúdította a labdát Ilku Pista hálójába 2:0!

A fényképet mintha egy oktatófilmből vágták volna ki: Flóri feje derékból-nyakból csap a labdára, a szemét végig rajta tartja. – Mint a Kocsis Sanyi, mint a Kocsis Sanyi! – lelkendezett mellettünk elérzékenyülten az öreg drukker.

Flóri teljesítménye a Népsport kritikusát is meggyőzte: ”Albert a legjobb úton halad, hogy eljusson régi formájához.” A Képes Sportban Peterdi Pál pedig ezt írta:

„Némely esztéták szerint a művésznek nem árt néha egy kis gyötrődés. Lehet, hogy ez a focira is áll. Vasárnap úgy tűnt: Albert Flórián is érettebben került ki a körülötte támasztott hercehurcákból. Egyszerűbb lett, keményebb és hasznosabb.

Tessék mondani, nem az irányító összekötő valóban az ő legjobb szerepköre? (Milyen igaza lett Peterdinek! Albert lényegében ezen a poszton játszva nyerte el évekkel később az Aranylabdát.)

És tessék mondani: nem kéne most már az eddiginél sokkal jobban vigyázni rá?”

Flóri pályája ettől kezdve újra felfelé haladt. Ez kezdetben egyáltalán nem volt diadalmenet: jó meccseit gyakran gyengébbek követték, de azt senki nem róhatta fel neki, hogy nem akar. Huszonegy évesen még küszködött, huszonkét esztendősen bajnokságra vezette a Fradit, 1964-től pedig öt éven át – súlyos sérüléséig – a legtöbb meccsen igazi klasszisjátékot nyújtott.

-szabom-