Még ennyi év után is nehéz érzelemmentesen visszagondolni 1992-re. Az emlékek tárházában egyszerre villannak fel az öröm, az ünneplés és a borzalom képei. Úgy cikáznak a szemeim előtt, mintha azt akarnák elérni, hogy ne tudjam kiválogatni azokat, melyek oly kedvesek a szívemnek, és melyek még ennyi év után is mosolyt varázsolnak az arcomra. Mert elfelejteni 1992. június 20-át nem lehet, de sajnos szeptember 16-át sem. Tűz és víz, öröm és bánat. Ahogy a diósgyőri ünneplés, úgy a szlovák kommandósok ámokfutása sem törlődik ki soha 1992 emlékezetéből. Talán a barcelonai nyári olimpia játékok 11 aranyérme, az úszók fantasztikus teljesítményével tudta csak tompítani a pozsonyi eseményeket. Tovább olvasom →

A Riói karneválhoz még nem volt szerencsém, de a Velencei karnevált már átélhettem, de ezek meg sem közelítették azt a parádét és hangulatot mely az 1991/92-es bajnoki címünket ünnepelte. Az idők folyamán már legendássá váló diósgyőri menet, majd a Szentélyben tartott „népünnepély” olyan felejthetetlen élménnyé vált azok számára, akik átélték, hogy örökre meghatározta a Fradihoz fűződő viszonyunkat. Ettől a naptól kezdve szinte minden új értelmet kapott, ettől a naptól kezdve elég volt Diósgyőr irányába közlekednünk, szinte minden kilométerkőhöz egy 1992. június 20-i (sokak számára akik „eltévedtek” a forgatagban, már június 21-i) élmény társult.

Néhány hónappal később, egy bajnoki mérkőzés előtt mesélte el a következő történetet az egyik szurkoló. A kocsijuk Mezőkövesdnél lerobbant és a javítás után már csak nagy késéssel tudtak a karaván után menni. Néhány kilométer után egy zöld-fehér sállal integető stopposra lettek figyelmesek és mivel volt hely még az autóban, és egy Fradista egy másik Fradistát nem hagy az útszélen, természetesen felvették. A meglepetés akkor érte őket, amikor néhány perces beszélgetés után kiderült, hogy a stoppoló nem is Fradi szurkoló volt, csak találta a sálat és úgy gondolta, hogy azzal kezd integetni hamarabb célba ér. A „csel” sikerült. Tovább olvasom →