Nem tagadom, nem szeretem a vasárnap esti meccseket. A hazaiakat azért nem, mert vidékiként nem kellemes dolog éjfél körül hazaérni, főleg olyan mérkőzések után amikor nem sikerül begyűjteni a három pontot. Vidéki meccsre már nem megyek, ahhoz egy kicsit öreg vagyok már, ráadásul ezeknél az a nagyobb gond, hogy a szombati fordulók után már félve nyitom ki az oldalunk tabelláját, hiszen mostanság az ellenfelek nem teszik meg azt a szívességet, hogy a kedvünkre alakítsák az eredményeket. Tegnap is így jártam, amikor meghallottam a forduló eredményeit már tudtam, ha most ránézek a tabellára, biztosan nem leszek feldobva. Bár az ősi ellenfél kikapott – ami néhány percig kellemes, bizsergető érzést okozott -, de ahogy szembesültem a tabellán elfoglalt helyünkkel, egyből rossz kedvem támadt. Tovább olvasom →

A mérkőzés 70. percének környékén, a diósgyőriek egyenlítő találata után szerkesztőtársam csapzottan és reményvesztetten fordult felém: kell ez nekünk? Itt ülünk ötven évesen, a fülünkön is folyik már a víz, és ezt kell néznünk! – mutatott a vendégszektor felé ahol a piros-fehérek örömittasan ölelkeztek. Nem tudtam mit válaszolni rá, mert ahogy felé fordítottam a fejem a kapucnimból éppen a szemembe csurgott a víz. Olyan érzés volt, mintha sírtam volna. Pedig a könnyeimet márciusban végleg elhagytam, és akiért utoljára eleredtek ő már a csillagok között pihen. Értetlenül megvontam a vállam, de ezzel is csak azt értem el, hogy egy újabb vízfolyam közelítsen a cipőm felém. Ránéztem az eredmény-jelzőtáblára és magam megnyugtatására konstatáltam, hogy nincs még nagy baj, az ellenfél még továbbra is tíz emberrel van a pályán, a meccsből is van még 20 perc hátra, az meg nem fordulhat végül is elő, hogy egy Ferencváros ilyen helyzeti előnyből nem tudja megverni a bajnokság egyik újonc csapatát. Tovább olvasom →

Még el sem kezdődött a mérkőzés, de már tudtam, hogy a feljegyzésemet a fotelból két dologgal fogom kezdeni. Az egyik egy személyes emlék. Egy olyan emlék, mely örökké belém ivódott, mely örökre meghatározta a Fradi iránti rajongásomat. 1992. június 20. óta, ha Diósgyőrött játszunk, óhatatlanul olyan emlékképek tódulnak elém, amit soha nem lehet feledni. Akinek szerencséje volt ahhoz, hogy 18 éve ott lehetett a bajnoki címet eldöntő mérkőzésen, és aki látta és átérezte annak a meccsnek a hangulatát és „végig élte” a lefújás utáni visszautat Budapestig, majd részese lehetett a Szentélyben tartott örömünnepnek, az olyan élménnyel gazdagodott, mely talán soha nem fog megismétlődni. Tovább olvasom →

Visszagondolva, az elmúlt hetekben már többször kezdtem úgy a foteles feljegyzéseimet, hogy közvetlenül a mérkőzés után percekig csak meredten ültem a képernyő előtt és képtelen voltam egyetlen értelmes mondatot is a virtuális papírra vetni. Ma annyiban változott a helyzet, hogy nem a mérkőzés után kellett kiszabadítani a gondolataimat a fásultságból, hanem már a mérkőzés második félidejének közepén.

Amikor csak álltunk a lelátón, meredten néztük a játéktól kiürített gyepszőnyeget és a rendőri bevonulást, bennem és valószínűleg nagyon sok Fradistában végleg megszakadt valami. Elpattant az utolsó húr is, amiről bizton hittem, hogy olyan vastag, hogy minden terhet kibír. Tévedtem ebben is. Tovább olvasom →