Tegnap éjjel nehezen jött álom a szememre. Este tíz körül értünk haza, a végig szemerkélő esőben valahogy gyorsabban telt el a két órás zötykölődés. A fák némán suhantak el mellettünk és a szembejövő autó fénye sem vakított el, mert a szívünket és a lelkünket olyan simogató és meleg érzés hatotta át, mely mindent kizárt körülöttünk. Beszélgettünk, de talán saját hangunkat sem hallottuk út közben, mert az agyunk a Szentélyben maradt, ott töltötte fel magát, ott ivódott belé örökre az eltelt 90 perc minden rezdülése. Hazaérvén a „kötelező” fürdőszobás jeleneten túl egyből bekapcsoltam a számítógépet, és minden „F” betűs hírt elolvastam és mire rádöbbentem arra, hogy talán egy kicsit túlzásba viszem az örömködést, már kezdődött a délután meccs ismétlése a tévében. Ez meg egy újabb indok volt az álmatlanságom fenntartásában és bár tudom, hogy a „Live-érzés” semmivel sem pótolható, nem tudtam ellenállni a fotelom csábításának. Örömittasan elfogadtam a fotel lágy ölelését, játékosan meg is paskoltam a karfát, mely számára is megnyugvást jelentett, hogy ma éjszaka egy nyugodt fotelszurkoló idézi fel azt, amit néhány órával ezelőtt a Szentélyben átélt, és melynek minden rezdülése jó néhány napig még befolyásolni fogja a napjaimat. Tovább olvasom →

Április elsején megrendezni egy olyan derbit, melynek 106 éves hagyománya van, nem a legjobb ómen. Úgy ébredni, hogy a tréfálkozás és átverés napján kell visszaszereznünk az ősi ellenfél ellen elvesztett hitünket nem könnyű feladat. Főleg úgy, hogy már tegnap arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.

Még akkor is ha tudtam, hogy pénteken nem tudok személyesen ott lenni a Szentélyben. Még akkor is ha nem volt olyan perc tegnap óta, hogy ne villantak volna elő az őszi mérkőzés eseményei. Megpróbáltam hadakozni ellene, de hamar rá kellett jönnöm, nincs értelme a védekezésnek. Szeptember 11-e úgy fog belénk ivódni, mint Amerikának a terrortámadás. Nem lehet kitörölni a mindennapokból, hasonlóan a múltunkat meghatározó 3:8-tól, a 7:1-től és az 5:0-tól. Keretbe foglalják a létünket, meghatározzák a Ferencvároshoz való kötődésünket. Belül éreztem, ebből a makacs érzelmi szorításból csak egyetlen módon tudok szabadulni. Amikor hat óra tájékán felnéztem az égre, és megpróbáltam megkeresni anyám mosolyát, egy pillanat erejéig arra kértem a csillagokat, hogy fordítsák erejüket és kitartásukat a Szentély felé és az évmilliárdok során összegyűjtött energiát plántálják át a zöld-fehér játékosokba. Tovább olvasom →

Elnézést, de lehet, hogy ma nagyon rövid leszek és ma kivételesen nem is használom a fotelszurkolós grafikát. Az első gondolatom az volt, hogy ma néma marad a fotelszurkoló. Lenne mit mondanom, de úgy érzem, nincs értelme. Ma, 2010. szeptember 11-én, terrortámadás érte a Ferencvárost. A semmi közepén állunk, bárhová is nézünk, csak ürességet látunk. Elfogyott a levegő körülöttünk, mert egyrészt olyan közeg veszi körül a Fradit, mely szándékosan és kéjesen rombolja az egészségünket, másrészt mi is sokat teszünk azért, hogy az előbbi közeg ténylegesen a földbe tudjon döngölni minket. Tovább olvasom →